Molnár D. Erzsébet
A DONBÁSZI[1] MUNKASZOLGÁLAT KÁRPÁTALJÁN EGY FELMÉRÉS TÜKRÉBEN
A XX. századi történelem viharaiban Kárpátalja története többször ment keresztül drámai fordulatokon alig negyedszázadon belül. A háborúkat lezáró, etnikai viszonyokat figyelmen kívül hagyó békeszerződések következtében az anyaországtól elszakított terület nem egyszer került idegen államok kötelékébe. Így történt ez a második világháború után is, amikor szűkebb hazánknak az épülő szovjet rendszer minden poklát át kellett élnie. Az 1944-es rendszerváltást követő időszakot Kárpátalja történetében méltán lehet drámainak nevezni. Különösen így van ez az itt élő magyarság esetében, akik számára ’44 és az azt követő szovjet építés tragédiák sorozatát hozta magával, melynek valódi oka évtizedeken át nem képezhette tudományos kutatás tárgyát, nem kerülhettek a felszínre.
Napjainkban, mikor a változások korát éljük, számos múltbeli esemény megítélése újraértékelődik. Felszínre kerülnek azok a parancsuralmi rendszer által eltemetett történések, melyeknek ideológiamentes vizsgálata a Szovjetunió fennállásának idején elképzelhetetlen volt, tabunak számított. A szovjet rendszer által társadalmi és politikai tétlenségre ítélt néptömegek számára ugyanis tiltva volt a kérdezés és az emlékezés. Kárpátalján korábban nem lehetett foglalkozni a sztálinizmus megnyilvánulásainak különböző aspektusaival. Nem jelenhettek meg levéltári és egyéb források alapján olyan munkák, amelyek a rendszer különböző elemeit – a tanácsok létrejöttét, a földkérdés rendezését, az egyházak és az ateizmus törekvéseit, az emberek tömeges deportálását, munkatáborokba való hurcolását – tudományos körültekintéssel értékelték volna az átalakítás folyamatában. A rendszerváltásig a szovjet hatalom kiépülésének valós hátterét csak a sztálini, majd brezsnyevi éra szemüvegén keresztül, a rendszer által meghatározott szabályok szerint lehetett láttatni.
A fent említett homályos, érdemben nem vizsgált kérdéskörök közé tartozik a hatalom sajátos nemzetiségpolitikája, melynek alapján a kárpátaljai magyar katonaköteles korú fiatalokat bizalmatlannak nyilvánították, így nem teljesítettek katonai szolgálatot. Ehelyett bányaüzemi munkára irányították őket a donyeci szénmedencébe, ahol kötelesek voltak letölteni a három év szolgálati idejüket. Az 1944-es deportálás után az újonnan felnövekvő generációt megcélzó intézkedés és annak különböző vonatkozásai – az elhurcolás, maga a munkaszolgálat és az ottani körülmények, a hazajövetel, az események hatása az adatközlő további életére és életszemléletére, a szovjet rendszerrel kapcsolatos állásfoglalása - még semmilyen formában nem került feldolgozásra. Ennek köszönhetően – a ma is élő áldozatokat kivéve – bizonyos fokú tájékozatlanság jellemző a donbászi munkaszolgálat tekintetében. E mögött nemcsak az húzódik meg, hogy korábban a téma tabunak számított, hanem az is, hogy igazából nem történt meg az elhurcoltakra vonatkozó adatok széleskörű összegyűjtése és rögzítése egységes szempontrendszer alapján. Még becsült számok sem állnak a rendelkezésünkre az elhurcolást illetően, ráadásul egyre kevesebb az elsődleges forrást jelentő túlélő, akik a pontos információk birtokában vannak. Mindezen okból kifolyólag jelen tanulmány egy olyan kutatás kezdeti eredményeit dolgozza fel, mely az elhurcoltakra vonatkozó adatbázis összeállítását célozza meg. Az adatgyűjtés a donbászi események feltárását megcélzó kérdőív kitöltésén alapul. A kérdőív 71 kérdése négy csoportra oszlik: az első az elhurcoltak személyes adatait tartalmazza, a második az elhurcolás, a munkaszolgálat körülményeire, a Donbászon eltöltött évekre kérdez rá, a harmadik kérdéscsoportban a deportálás időszakának emlékezetére, az elhurcoltak szovjet-képére irányuló kérdések szerepelnek, a negyedik pedig a kárpátaljai magyarság jelenlegi és jövőbeni helyzetére, a fennmaradás esélyeire világítanak rá a több rendszerváltást is megért túlélők szemszögéből. Mindezidáig harmincnyolc, Donbászt megjárt túlélővel sikerült kitöltetni a kérdőívet, akik 1925-1937 között születtek. (1. ábra) E mellett húsz adatközlő vállalta a mélyinterjúk elkészítését, amelyeket egyébként rendkívül fontosnak tartottunk, hiszen rajtuk keresztül jobban rávilágíthatunk az eseményekre.
1. ábra
A fentiekben már szóltunk a vizsgált téma kutatásának hiányos voltáról az azonban ismeretes, hogy az első csoportokat 1947 tavaszán indították útnak és a munkaszolgálatnak ez a formája 1952-ig tartott, amikor is újra katonai sorszolgálat teljesítésére kötelezték őket. Mindezeket az adatokat támasztják alá a jelen kutatás folyamán napvilágra került adatok is. (2. ábra)
2. ábra
Érdekes és ugyanakkor megdöbbentő összevetni a fent ábrázolt két diagram adatait, nevezetesen, hogy melyik évben szülötteket mikor irányítják donyec-medencei bányaüzemi munkára. A Kárpátalja szovjet korszakával foglalkozó és a donbászi munkaszolgálatot legalább megemlítő szakirodalom szerint ugyanis a szovjet hatalomnak ez az intézkedése kizárólag a katonaköteles korú fiatalokra vonatkozott.[2] A jelen kutatás eredményeként felszínre került adatok viszont azt bizonyítják, hogy a munkaszolgálatra való kötelezés nem kerülte el a 18. életévüket be nem töltött gyerekeket sem, akiket fiatal koruk ellenére elég fejlettnek és alkalmasnak láttak valamilyen munkafolyamat elvégzésére valamelyik donyec-medencei gyárban. (1. táblázat. 3. ábra)
1. táblázat
|
|
Az elhurcolás éve |
|||||
|
Az elhurcolt születési ideje |
1947 |
1948 |
1949 |
1950 |
1951 |
1952 |
|
1925 |
2 |
|
|
|
|
|
|
1927 |
2 |
|
1 |
|
|
|
|
1928 |
|
1 |
|
|
|
1 |
|
1929 |
|
5 |
1 |
|
|
|
|
1930 |
1 |
4 |
3 |
1 |
|
|
|
1931 |
|
|
7 |
|
|
|
|
1932 |
|
|
1 |
|
1 |
|
|
1933 |
|
|
|
2 |
|
|
|
1934 |
|
1 |
|
|
|
|
|
1935 |
|
|
|
1 |
|
|
|
1937 |
|
|
1 |
|
|
|
3. ábra
A visszaemlékezők vallási összetétele tükrözi a magyarok felekezeti arányát a magyarok körében. (4. ábra) Látható, hogy az adatközlők többsége – 32 személy – református, amely felekezethez való hovatartozásnak a megtagadása, illetve magyarságának az eltitkolása meg is menthette volna az egyik válaszadót: „Én elszöktem, de éngem elfogtak útközbe. Nem éngem, hanem minket, akik eljöttünk. Öten szöktünk, kettő azt mondta, ő görög katolikus, ő ukrán, azokat elengedték. Mi azt mondtuk, mi magyarok vagyunk, minket nem engedtek.”
4. ábra
A munkaszolgálatra kiszemeltek összegyűjtése többféle módon történt: az esetek többségében a szovjet rendszer végrehajtói egyszerűen megjelentek a településeken és elvitték a fiatalokat. Egy néhány katonaköteles estében a toborzás 1947-ben – melyeket a Katonai Sorozóbizottság irányított – szabályos katonai behívó útján történt, azzal a különbséggel, hogy ezeknek a behívottaknak lapáttal, csákánnyal a föld mélyén kellet védelmezniük a hazát. Egy évvel később a munkaszolgálatra való irányítást a Járási Végrehajtó Bizottság vette át, ha a behívott kapott hivatalos dokumentumot, amely bányaüzemi munkára kötelezte őt, akkor 1948-tól ez a szervezet küldte azt. Előfordult olyan eset is, hogy egyes településen, a „háromnapos kis munkához” hasonlóan, ekkor is a falusi kisbíró dobolta ki a jelentkezésre való kötelezettséget és olyan túlélővel is találkozhatunk, aki jobbnak látta, ha jelentkezik, mivel „mindenki ment”, vagyis ő és társai úgy gondolták, jobb lesz nem elkerülni az új hatalom legújabb rendelkezését. (4., 5. ábra)
5. ábra
6. ábra
A megkérdezettek szerint 17-en a hatóságok hivatalosan nem indokolták, hogy a munkaszolgálatnak miért ezt a formáját kényszerítették a kárpátaljai magyarság fiataljaira. Egyszerűen csak összegyűjtötték őket, vagy pedig elegendőnek bizonyult számukra, hogy kiküldték a behívót és az illetőnek jelentkeznie kellett a megadott időben a megadott helyen. A behívottaknak eleget kellett tenniük a parancsnak, tudomásul kellett venniük, hogy szolgálati idejüket a szokványostól eltérő módon fogják letölteni. (6. ábra)
7. ábra
A munkaszolgálatot teljesítők többsége – számszerűen 19-en, akik azt a választ adták, hogy a hatóságok szolgáltak valamilyenféle magyarázattal – kérdésünkre elmondták, hogy a leggyakoribb magyarázat a katonakötelességükre való hivatkozás volt, vagy egyszerűen csak annyit mondtak, hogy „segíteni kell”. Mások esetében kihangsúlyozták, hogy a háború utáni újjáépítés miatt van szükség a munkaszolgálat teljesítésére, illetve előszeretettel illették ezt az intézkedést a „tanulási lehetőség” kifejezéssel. (7. ábra)
8. ábra
A tanulást egyébként, mint a donbászi munkaszolgálat egyik előnyét, valamint a szakmai képesítés megszerzésének a fontosságát harsogja a korabeli sajtó, mint a pártvezetés irányítása alatt lévő legfontosabb propagandaeszközök egyike, így próbálva kevésbé rémisztővé, már-már vonzóvá tenni a három év bányaüzemi munkát a fiatalok számára. Erről tanúskodnak a Vörös Zászló számaiban megjelent cikkek tömkelege, pl. a Hazánk fő ütőere – a szénipar című írás a következőket taglalja:
„Még nem is olyan régen területünk fiatalsága teljes bizonytalanságban élt jövendő életét illetően. Az iskola elhagyása után csak a szerencsésebbek tudtak közülünk valamilyen szakmai képesítésre szert tenni, de még azt a néhányat is, akinek ez sikerült, a munkanélküliség állandó veszélye fenyegette.
A szovjet kormány korunk fiatalsága előtt a fejlődés lehetőségeinek olyan útjait nyitotta meg, amilyenre mi azelőtt gondolni sem mertünk volna. Szakiskolák egész sora nyílt meg és áll a szovjet fiatalság rendelkezésére. Mi megértettük hazánk hívó szavát, tudjuk, hogy nekünk kötelességünk ezekbe az iskolákba menni és tanulni, hogy mint szakmunkások, értékes tényezőjévé válhassunk a fasiszta harácsolók által szétrombolt népgazdaságunk újjáépítésének.
Szovjethazánk vérkeringésének fő ütőere a Don-medence. Ahhoz, hogy gyors ütemben építhessük fel gyárainkat, falvainkat, kulturális és egészségügyi intézményeinket, szükséges, hogy elsősorban szenet, miinél több szenet termeljünk.”[3]
Azokról a munkásokról pedig, akik panaszkodni mertek a munkaszolgálatra való kényszerítés miatt, a következőket olvashatjuk ugyanezen sajtótermék hasábjain: „De vannak itt olyanok is, akik itt is az otthoni kulákfiú életét szeretnék élni – munka nélkül. Ezek 0rják haza a kétségbeesett hangú leveleket, ezek szítják az ellenséges propagandát. Mi, akik boldogan jöttünk ide, mert segíteni akarjuk Hazánk nagy újjáépítési munkáját, súlyt helyezünk arra, hogy ezeknek a kulákelemeknek a hazugságait megcáfoljuk és felvilágosítsuk az otthoniakat a valóságos helyzetről.”[4]
Ami az elhurcolás okát illeti, a hatóságok indoklása vagy éppen nem indoklása mellett megkérdeztük a Donbászt megjárt embereket, hogy ő szerintük miért kellett több hónapot, évet letölteniük a Donyec-medence szénbányáiban. Ennél a kérdésnél az adatközlők több választ is megjelölhettek. (8. ábra)
9. ábra
A különböző településeken történő toborzás folyamán az embereket a legtöbb esetben a járási központokban gyűjtötték össze, majd fegyveres őrök kíséretében szállították őket Donbászra teher- vagy személyszállító vonattal, marhaszállító vagonokba zsúfolva, vagy más egyéb módon. (9. ábra)
10. ábra
A Donyec-medencén belül a megkérdezetteket olyan bányavárosokba vitték, mint Makijevja, Jenakijev, Sztalino, Horlovka, Dnyeprodzserzsinszk, Krasznodon, Krasznoarminszk, stb.
A munkacsoportok nemzetiségi összetételét illetően az eseményeket átélő személyek közül tízen állítják azt, hogy az adott bányában csak magyarok dolgoztak. A megkérdezettek többsége (27 személy) elmondása alapján a munkatáborokban a birodalomban élő nemzetiségek nagy részének képviselőit fel lehetett lelni. Leggyakrabban az alábbi nemzetiségek említése fordul elő: ukránok, oroszok, ruszinok, moldovánok, beloruszok, németek, szerbek, üzbégek, észtek gruzinok, lengyelek, lettek. (10 ábra)
11. ábra
Az elhurcoltak többsége először az úgynevezett FZO-iskolába[5] került, ahol felkészítették őket a rájuk váró feladatokra. A szakmai felkészítés időtartama részlegenként változó volt: az elvégzendő munkafolyamattól függően két héttől nyolc hónapos időtartamig tartott. (11., 12. ábra) A munkaszolgálatot propagáló sajtóban természetesen a FZO-iskolák jelentőségéről is számos cikket jelentettek meg:
„A mi országunkban nincsenek olyan dolgozók, akik arra kényszerülnek, hogy a gyárak és üzemek ajtajain munkáért kopogtassanak.
A Kárpáti területen a FZO iskolába való behívás jelentőségét nehéz felmérni, mert ezen munkások legnagyobb része népgazdaságunk egyik legfontosabb ágában, a szénbányászatban képezi ki magát. A bányászok a munkásosztály vezető csapata, munkájukat népünk megbecsüli. Mindenkinek, aki most a FZO iskolába megy, tudnia kell, hogy milyen fontos helyre küldi őt Hazánk. Nekünk iparunk ellátására évi 250 millió t szenet kell termelnünk. Elvtársak, ez a szám már magában véve is elég bizonyítéka annak, hogy milyen fontos feladatokat bíz reátok hazánk.”[6]
A cikk kiemeli a helyi agitátor és propagandamunka jelentőségét:
„A FZO iskolába való behívással kapcsolatban nagy feladatok állnak a párt- és szakszervezetek előtt. Széleskörű politikai munkát kell kifejteni a városokban és falvakban, meg kell magyarázni, mennyire fontos a szénipar fejlesztése népgazdaságunk, Hazánk hatalmának megerősítése terén. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy azok a fiatalok, akik most ezekbe az iskolákba mennek, többnyire először hagyják el családjukat: segíteni kell őket abban, hogy megtegyék ezt az első lépést az önálló élet felé.”[7]
12. ábra
13. ábra
A FZO-iskola befejezése után a dolgozók többsége munkájuk fejében fizetést is kapott attól függően, hogy ki milyen nehézségű munkát végzett. A fizetések rendkívül eltérőek voltak: a 30 rubeltől 800 rubelig terjedő a skálán változó összegekkel találkozhatunk szinte nincs két egyforma összeg. (13. ábra)
14. ábra
Abban az esetben, viszont ha munkás indokolatlanul nem jelent meg munkahelyén, büntetést kellett fizetnie, vagyis hat hónapig levonták fizetésének a 25%-át. A büntetésnek ez a fajtája „hathuszonöt”-ként vált ismertté.
A fizetésben részesülő adatközlőknek lehetőségük volt élelmet vásárolni és így kiegészítették a fejadagjukat, ami az elmondottak alapján nem volt bőséges. Egyeseknek a teljes élelmezésükről saját maguknak kellett gondoskodni, mivel egyáltalán nem kaptak enni. (15. ábra)
15. ábra
A különböző munkafolyamatokat tekintve a legtöbb megkérdezett természetesen a bányákban dolgozott vájárként, fúrósként, vagy éppen szenet lapátolóként, de ácsokat is képeztek ki a FZO-iskolákban és sokan dolgoztak asztalosként vagy vasöntőként is. A munkások többsége számára mindennap biztosítva volt a tisztálkodási lehetőség, ami elengedhetetlen volt főleg a bányákban és a vasgyárakban dolgozók tekintetében. (16. ábra)
16. ábra
A kutatás során fellelt munkaszolgálatot teljesítők nagyobb része nem volt beteg donbászi ott tartózkodása alatt. (17. ábra)
17. ábra
Az a kilenc személy, aki igenlő választ adott a fenti kérdésre, a következő betegségekben szenvedtek: fültőgyulladás, vérhas, végtag- és bordatörés, vizes mellhártya- illetve homloküreg gyulladás. Egyikőjük az éhséget jelölte meg a betegsége fő okozójaként. Kérdésünkre a visszaemlékezők elmondták, hogy betegségük ideje alatt gyógyszeres kezelésben részesültek, megfelelően ápolták őket.
Kíváncsiak voltunk arra, hogy a több hónapi, vagy évig tartó bányamunka okozott e valamilyen maradandó károsodást az adatközlők egészségi állapotában és közülük hatan igenlő választ adtak. (18. ábra) Ők a következő károsodásokat sorolták fel: „a fogaim megsínylették, kihullottak”, „a tüdőm tele van szénporral”, „csontkikopás”, „fáj a lábam”, „sérv”.
18. ábra
Az otthonuktól távol lévő bányaüzemi munkások számára a legnagyobb veszélyt a körülmények jelentették, amelyek közt életüket kockáztatva dolgozni voltak kénytelenek. A legtöbb helyen a vájatok magassága miatt mind a fúrást, mind a robbantást és a kitermelést végzőknek hason csúszva, vízben kellett ledolgozni a nyolcórás műszakot. A bányamentők állandó jelenséggé váltak a különböző részlegeken a gyakori omlások vagy a bányák kigyulladása miatt. Nyilvánvalóan ez volt az oka sorozatossá vált szökéseknek, amivel a munkaszolgálatot teljesítők többsége megpróbálkozott. (14. ábra)
19. ábra
A szökevények egy részét még útközben elfogták, de a hazatértek közül sem sokan örülhettek sokáig a szerencsés megérkezésnek jó néhányan a hatóságok kezére kerültek a településeken végrehajtott rajtaütésszerű razziának, vagy a községekben lakó, a hatalomtól jó pozíciót remélő kommunisták árulásának köszönhetően. A szökésért kirótt büntetés nem volt egységes: egyeseket néhány hónapig tartó börtönbüntetésre ítéltek, másoknak több évet kellett ledolgozniuk különböző munkalágerekben. A büntetések mértéke közti nagy különbség azzal magyarázható, hogy az 1947-es toborzást a Katonai Sorozóbizottság végezte és az önkényesen hazatérteket hadiszökevényeknek minősítették. Egy évvel később viszont a donbászi csoportok szervezését a Járási Végrehajtó Bizottság vette át és ettől kezdve az elfogott szökevények büntetése veszített szigorúságából.
A jelen kutatásban megkérdezett munkaszolgálatot teljesítők többségét nem érte semmilyen atrocitás, könnyen ment a hazatérés utáni, a községbe történő beilleszkedés és munkahelyet is sikerült találniuk. Hat személynek okozott problémát a munkahely keresésében, hogy a szökés miatt nem volt nála a személyi igazolványa, amit a donbászi csoportokat szervező és felügyelő hatóságok elvettek a munkásoktól és csak a hazaengedés napján adtak vissza a tulajdonosának. Másik hat személy elmondása alapján határozottan éreztették velük azt, hogy elhurcoltak voltak, mivel bujkálniuk kellett a szökés miatt, így sokáig nem állhattak munkába, vagy csak titokban dolgozhattak, míg amnesztiát nem kaptak. Egy személyt a megkérdezettek közül is elfogtak és egy év börtönbüntetésre ítélték. (15. ábra)
20. ábra
1948-ban lehetőség nyílt a büntetés idejének csökkentésére, ugyanis az ekkor megjelent miniszteri rendelet értelmében a munkalágerekben raboskodók teljesítménytől függően ledolgozhattak két, vagy akár három napot is.
Az adatközlők változó időtartamot töltöttek Donbászon: van, aki közel hat évet dolgozott le a szénbányákban, de olyan visszaemlékezővel is találkozhatunk, akik a sikeres szökéseknek köszönhetően néhány hónap vagy hét után búcsút inthetett a munkaszolgálatnak. (21. ábra)
21. ábra
A szovjet hatalom sajátos nemzetiségpolitikájának ez a fajta bizalmatlansági jellege 1952-ben szűnt meg, amikor Donbász helyett katonai szolgálatra viszik a magyar fiatalokat is. 1952-ben mindjárt négy korosztályt – az 1930-1933-ban születetteket – sorozták be katonának. Előfordult olyan eset is, hogy három év bányaüzemi munka után az illetőt – mintha misem történt volna – három év katonai szolgálat letöltésére is kötelezték.
Arról, hogy összességében hány embert hurcoltak el és lett áldozta e furcsa kisebbségpolitikának összesítő adatok sajnos nem állnak a rendelkezésünkre. Az mindenesetre biztos, hogy az embertpróbáló donbászi évek valamennyi túlélő és hazatért életében maradandó nyomot hagyott, életszemléletére mai napig kihatással van. Azontúl, hogy a donbászi munkaszolgálat a kárpátaljai magyarsággal szemben tanusított bizalmatlanság legkézenfekvőbb megnyilvánulása volt, talán tartható az az utóbbi időben megfogalmazódott vélemény, miszerint tulajdonképpen ez volt – a „malenykij robot” után – a második deportálási kísérlet[8]. Az ún. donbászi ügy szerves részét képezte azoknak az előre megfontolt és tudatosan kitervelt intézkedéssorozatnak, melynek célja a kárpátaljai magyarság beolvasztása, meggyengítése és megfélemlítése volt.
FELHASZNÁLT IRODALOM
1. Bottlik József: Egestas Subcarpathica. Adalékok az Északkeleti felvidék és Kárpátalja XIX-XX.századi történetéhez, Budapest, Hatodik Síp Alapítvány, 2000
2. Kovács Elemér: Kovács Elemér. Élőlátók, Ungvár – Budapest, Intermix Kiadó, 1993
3. Beregszászi György: Újjáépítjük Donbászt! Bereginfo, 5.évf., 41.szám, 2001. október 15-21.
4. Vörös Zászló, 4. évfolyam, 18. szám, 1948. február 26.
5. Vörös Zászló, 4. évfolyam, 20. szám, 1948. március 4.