Akikre büszkék lehetünk… Interjú Molnár D. Erzsébettel

Hogyan tudunk kisebbségiként érvényesülni? El kell hagynunk a szülőföldünket, hogy anyanyelven tanuljunk tovább, netán helyben maradnunk egy többségi intézményben.Ha nem indulunk útnak, akkor gyávák vagyunk, s ha elutazunk, akkor nem szeretjük eléggé a szülőhelyünket… Mindegy hogyan döntünk, mindig lesznek olyanok, akik elítélik választásunkat és címkét ragasztanak ránk. Molnár D. Erzsébet az érettségit követően Magyarországra felvételizett, majd hírt kapott a beregszászi főiskoláról, és reál beállítottsága ellenére úgy döntött, hogy hazatér és angol-történelem szakon kezdi meg tanulmányait. Talán voltak, akik nem értettek egyet vele, de csak az számít, hogy nem bánta meg a döntését.

– 1979 szeptemberében születtem Beregszászban. Tanulmányaimat 1985-ben kezdtem a Beregszászi 8. számú Középiskolában, ahol 1996-ban szereztem érettségit, s ugyanebben az évben felvételt nyertem a Rákóczi-főiskolára, bár valójában közel sem volt egyértelmű, hogy a beregszászi intézményt választom. Egyrészt azért, mert középiskolai tanulmányaim alatt abszolút reál beállítottságú voltam, leginkább a matematika és a fizika állt közel hozzám, s evidensnek tűnt, hogy a továbbtanulás esetén ezen szakok valamelyikét választom majd, a főiskolán pedig ekkor még nem volt matematika szak. Ezért 1996-ban felvételiztem a Nemzetközi Előkészítő Intézetbe (NEI), közgazdaságtan szakirányra, ahol matematikából kellett írásbeli és szóbeli vizsgát tennem. Felvettek és augusztus végén felutaztam Budapestre, s beköltözésem után kaptam a hírt, hogy pótfelvételit tartanak angol-történelem szakpáron Beregszászban. Nem akartam Magyarországon maradni, szinte azonnal hazahúzott a szívem, s a reál beállítottságom ellenére úgy döntöttem, hogy hazajövök, s ha bejutok, akkor az azt jelenti, hogy itthon kell maradnom és boldogulnom. Végül is sikerült elérnem a megfelelő pontszámot, bekerültem a főiskolára, s 2002-ben szereztem diplomát.

– Nem. Mindenképpen anyanyelvemen szerettem volna folytatni a tanulmányaimat, ez játszotta az elsődleges szerepet a választásomban. A főiskola – mely akkoriban a nyíregyháziak speciális képzése révén működött – azért nem jött elsőre számításba, mert még nem volt igazán benne a köztudatban. Másrészt akkor még nem gondoltam, hogy humán szakirányban lenne esélyem a felvételin. Végül is vettem a bátorságot, és nagyon örülök, hogy megpróbáltam.

– 1996 és 2002 között telt el az a bizonyos hat év, amely nem azért vett igénybe ennyi időt, mert évet ismételtem, hanem mert a főiskola hivatalos működési engedélyét követően, 1997-ben újra elsősök, keresztfélévesek lettünk. Ennek az előnye igazából később tudatosult bennünk, főként amikor végzősök lettünk, hiszen egy évvel tovább lehettünk diákok, s egy évvel tovább maradhatott együtt a csoportunk, amely az évek során nagyon összekovácsolódott és szoros baráti közösséggé alakult.

– Egyáltalán nem. 180 fokos fordulatot jelentett ez a váltás az életemben, melyet meg kellett tennem, s bár nem volt könnyű, de tanárainknak köszönhetően adott volt a lehetőség a tanulást illetően, hiszen a tudásuk legjavát adták át, és igyekeztek megkönnyíteni a helyzetünket. Úgy gondolom, hogy viszonylag korán sikerült beilleszkednem és felvennem ezt az új irányvonalat, és nagyon örülök, hogy így alakult az életem.

– Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mivel 2002-ben, még a diploma megszerzése előtt lehetőséget kaptam arra, hogy a főiskola falain belül maradjak, mint tanársegéd. A feltétel az volt, hogy valamelyik egyetem doktori iskolájában folytatnom kell majd a tanulmányaimat. Először hinni sem akartam a fülemnek, de természetesen nagyon örültem a lehetőségnek. Tehát lényegében egy percre sem szakadtam el a főiskolától, immár tizenhét éve az intézmény kötelékébe tartozom, melyből tizenegy éve tanárként munkálkodom. Kezdetben tanársegédként dolgoztam, majd koordinátorként adminisztrációs feladatokat is elláttam a Történelem és Társadalomtudományi Tanszéken. Jelenleg is az említett tanszék tanáraként és a Lehoczky Tivadar Intézet munkatársaként tevékenykedem. Közben – még a diákéveim alatt – a Beregszászi Magyar Gimnáziumban is dolgoztam egy évet angol tanárként. Erre is nagyon pozitív időszakként tekintek vissza.

– Sokáig nem volt egyértelmű számomra, hogy melyik irányt fogom választani. Mindkét szakot nagyon szerettem, kiváló tanáraim voltak, s időbe telt, amíg eldöntöttem, hogy merre lépek tovább. A választásomban nagy szerepe volt a vezetőtanáromnak, Soós Kálmánnak, a főiskola egykori rektorának, akire máig mint mentoromra tekintek vissza. Sokunk példaképévé vált, több diákot indított el a történész pályán. Talán negyedikes lehettem, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a történelem közelebb áll hozzám, s hogy ezen a területen szeretnék újat mutatni, letenni valamit az asztalra.

– 2003-ban felvételt nyertem a Debreceni Egyetem Történelem Doktori Iskolájába, ahol 2006-ban szereztem abszolutóriumot. Ha minden a tervek szerint halad, akkor idén ősszel lesz a disszertációm műhelyvitája, vagyis a belső védés.

– A kutatási irányvonalam a kárpátaljai deportálások a szovjet rendszer kiépítésének idején. Értelemszerűen ide tartozik a málenykij robot, az 1944 őszén bekövetkezett kárpátaljai magyarságot ért legnagyobb tragédia, amely egyben a Lehoczky Tivadar Intézetnek is az egyik kutatási irányvonala, illetve a donbászi munkaszolgálat, amely egy újabb deportálási kísérletként is felfogható. 1947 és 1952 között a kárpátaljai magyar nemzetiségű katonaköteles fiúkat megbízhatatlannak nyilvánították a katonai sorszolgálatra, ezért a Donyec-medencei bányába vitték őket munkaszolgálatra. Az ő történetüket kutatom, ez lenne a doktori értekezésem fő témája.

– Tulajdonképpen az eltelt hat évre egy nagy élményként tekintek vissza, így utólag még a tanulás és a vizsgák előtti éjszakázások is annak tűnnek, mivel a vizsgákra való készülést is sok esetben csoportosan oldottuk meg. Nagyon összetartó csoportunk volt, a tanulás mellett aktív diákélet működött a főiskolán. A Hallgatói Önkormányzatban (HÖK) végig elnökségi tag voltam, folyton szervezkedtünk. Az év fénypontja mindig a gólyabál volt, amelyre már hónapokkal korábban elkezdtük a készülődést. Bár beregszászi lévén nem voltam kollégista, mégis a napjaim nagy részét a főiskolán töltöttem. Nagyon jó emlékekkel tekintek vissza a diákéveimre.

– Sok mindent. A férjemet, barátokat, hogy két szakon szerezhettem diplomát, s hogy ösztöndíjasként Magyarországon doktori iskolában tanulhattam. Azt, hogy itt taníthatok, s emellett kutathatok is, s ebben az irányban is fejleszthetem önmagamat. Ezáltal az intézmény közösségéhez tartozhatok, melynek tagjaitól mind a mai napig rengeteget tanulok.

– Nem könnyű, hiszen egyszerre kell feleségnek, anyának, tanárnak és kutatónak lennem, s helyt kell állnom a tőlem telhető legjobb módon ezeken a területeken. Nagy szervezést igényelnek a mindennapok, s igazából úgy gondolom, hogy nem sikerülne mindezt megvalósítani, ha a családom részéről nem kapnám meg a szükséges támogatást. Így kivitelezhető.

– Az anyanyelven szerzett tárgyi tudást nem pótolja semmi. A főiskolán ez megszerezhető, a szakok széles spektrumából választhatja ki minden diák a számára legkézenfekvőbb irányt. Az oktatáson kívül a lehetőségek tárházát teremti meg a főiskola konferenciák, kiállítások, kulturális programok révén, amelyek biztosítják a diákok látókörének szélesedését, akik ez által olyan műveltségre tehetnek szert, amelyből a későbbiekben profitálhatnak majd. Nem lehet elhanyagolni a körülményeket sem, amelyet a II. RF KMF biztosít a diákok számára és garantálom, hogy az a hallgató, aki a főiskolát választja, a későbbiekben élete legszebb évei között fogja számon tartani az itt eltöltött időszakot.

Pallagi Marianna

Forrás: Kárpátalja.ma, 2013. július 07.