A Járom Kulturális Egyesület szervezésében folyó Egy sötét folt az Észak-Alföld törteneteben: Gulág című programsorozat zárórendezvényén, a Málenkij robot – A kárpátaljai magyarok 1944-es deportálása című kiállítás megnyitóján nyílt alkalmunk interjút készíteni a kiállítás kurátorával, Molnár D. Erzsébettel. A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola oktatójával a kárpátaljai magyar történetírás helyzetéről, a kutatás esetleges további súlypontjairól Szakács János beszélgetett.
Újkor.hu: Mik voltak azok a motivációs tényezők, amelyek arra sarkalltak, hogy a Málenkij robottal foglalkozz?
II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola bázisán működő Lehoczky Tivadar Társadalomtudományi Kutatóközpont munkatársaként is ezzel a témával foglalkozhattam. Miután befejeztem a főiskolát, állást ajánlottak, mint fiatal kutatónak. Szerencsémre a kutatóközpont egyik fő profilja konkrétan a Málenkij robot eseményeinek a feltárása volt. A kutatást elsősorban a túlélők megkeresésével kezdtük meg. A velük készített interjúkból igyekeztünk minél több információt összegyűjteni, ami azért nagyon fontos, mert ők kvázi élő történelemként olyan dolgokról tudtak beszámolni, amikről az esetleges levéltári források sem. A másik fontos tényező a túlélők felkeresésében az volt, hogy gyakorlatilag már a 2000-es évek végén is a huszonnegyedik órában voltunk, hiszen az idő múlásával a túlélők száma is egyre csökken. Nagyon sokat tettek Ők ahhoz, hogy minél teljesebb képet kapjunk ezekből a mozaikkockákból. A kutatás következő fázisában levéltári forrásokkal pedig igyekeztünk ezeket kiegészíteni.
Milyen kutatási nehézségei voltak a témának régen és ma? Esetleg nőként ütköztél-e bármilyen akadályba kutatásaid során?
Nehézségek voltak régen is és vannak ma is. Régebben viszont sokkal inkább fennálltak. Egyrészt ugye a levéltári hozzáférhetőség. Igazából egy olyan korszak eseményeit kívántuk itt felkutatni, amely tulajdonkeppen tabutémaként szerepelt évtizedekig. 1991 után – Ukrajna függetlenedése után – sem lehetett azt feltétlenül kijelenteni, hogy tárt karokkal várták a levéltárak a kutatókat. Gyakorlatilag évekig tartott, mire megtörtént a szemléletváltás és kutathatóvá tették, vagy egyáltalán kihozták azokat az iratokat, amelyek a kutatáshoz szükségesek. A másik nehézség a túlélőkkel kapcsolatos. Nagyon változékony volt az, hogy ki hogyan viszonyult ezekhez az interjúkhoz. Volt, aki nagyon közlékeny volt es örült, hogy végre valaki foglalkozik a témával. Természetesen nagyon sok olyan túlélő is akadt, aki nem merte elmondani a történetet. Mindig felmerült, hogy hol fog ez megjelenni és érheti-e őt bármiféle retorzió. Meg kellett értetni velük, hogy most már szabad és kell is ezekről a dolgokról beszélni. Igyekeztünk elbeszélgetni velük, tudatosítani, hogy milyen fontos ez a történettudomány számára. Akik kérték, azoknak persze az anonimitását tiszteletben tartottuk. A terepmunkát illetően ki kell jelenteni, hogy ez nem egy egyemberes munka. A kutatócsoportunkat igyekeztünk bővíteni aktív és érdeklődő diákokkal, akik ismerősöket, rokonokat kerestek fel, túlélőket interjúvoltak meg. Ez is sokat jelentett, hiszen akiket ismertek, azok számukra könnyebben meg is nyíltak. Az pedig, hogy nő vagyok, még lehet, hogy szerencsés is, mert úgy érzem könnyebben meg tudtam törni azt a fajta bezárkózást az emberekben, ami a kérdést illeti.
Az ukrán történetírás és az ukrán közvélemény hogyan viszonyul a kutatáshoz?
Az ukrán történetírásban nagyon sokáig nem foglalkoztak ezzel. A magyar helytörténetírásban is csak 1989 után jelenik meg a téma, akkor kezdtek el foglalkozni vele. Akkor jelentek meg az első publikált visszaemlékezések. Az ukrán történetírásban viszont a magyarság és a németség elvitele ekkor viszont még abszolút nincs jelen. Tulajdonképpen a 2000-es évektől vannak olyan munkák helytörténeti vonatkozásban, amelyben igenis elismerik, hogy elvitték ezeket az embereket nemzetiségi alapon.
A kárpátaljai fiatal magyar értelmiségnek milyen a helyzete most, milyen lehetőségeik vannak?
Nem könnyű az élet Kárpátalján. Nagyon sokan elhagyták szülőföldjüket a jelenlegi helyzet miatt. A gazdasági vonzata érződik elsősorban a Kelet-Ukrajnában zajló háborúnak. Gazdasági mélyrepülés van, emiatt sokan kényszerültek tőlünk külföldre elsősorban munkalehetőség keresése céljából, sokan tanulmányaikat folytatják ott. Ami a kárpátaljai lehetőségeket illeti, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola biztosít magyarnyelvű továbbtanulást, illetve az Ungvári Nemzeti Egyetemen szintén van lehetőség bizonyos szakokon a magyar nyelven történő továbbtanulásra. Az elhelyezkedést illetően a nehézség attól függ, kinek milyen végzettsége van. Azt viszont ki lehet jelenteni, hogy tanárhiány van. Ezen a pályán tudnak most a legkönnyebben elhelyezkedni a fiatalok. Az, hogy a kárpátaljai magyarság, mint közösség meg tudjon maradni, mindenképpen nagyon nagy szerepe van, a magyar államnak, amiért köszönet illeti. Az a nagyfokú támogatás, amit a kárpátaljai magyarság irányába nyújt, tulajdonképpen példanélküli. Ez vonatkozik például az iskolákban dolgozó tanárokra, a gyermekek étkezési támogatására, az egészségügyi dolgozók támogatására, illetve a fiatal vállalkozóknak a segítése is lehetőséget jelent a szülőföldön való megmaradásra.
Vissza a történelemhez. A kárpátaljai magyar történetírásnak milyen új kutatási súlypontjai lehetnek még?
Én alapvetően a huszadik századdal foglalkozom, de vannak minden korszakra vonatkozóan olyan feltáratlan iratanyagok, – a történelmi Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros vármegyék tekintetében – amelyek még lehetőséget kínálnak az adott korszakkal foglalkozó kutatók számára. A beregszászi főiskola mellett működik a Kárpátaljai Területi Állami Levéltár beregszászi fiókintézete, ahol az 1944-ig keletkezett iratokat őrzik. A Levéltár központja egyébként Ungváron van, az 1944 utáni dokumentumok ott találhatóak. A beregszászi levéltárban is számos vonatkozásban vannak még feltárásra, kutatásra váró források, amik a kutatókat további vizsgálatokra ösztönözhetik. Ami nehézséget okoz a középkori, illetve koraújkori források esetében, hogy számos irat mégsem kutatható, mivel a helyi levéltárban nem adottak azok a feltételek, amelyek szükségesek ezeknek a nagyon értékes iratanyagoknak a tárolásához, rendszerezéséhez. Nagyon sok irathoz egyáltalán nem lehet hozzáférni, mert veszélyeztetve vannak. Ami a 20. századra vonatkozik, ott szintén számtalan mindeddig nem kellően kutatott téma van még, ami feltárásra vár, ami fehér foltot jelent. Ez részben azzal függ össze, hogy nagyon sokáig, évtizedekig nem lehetett foglalkozni tabunak számító különböző kérdésekkel. Például egyik nagy hiátusa a kárpátaljai magyar történetírásnak, a koncepciós perekben elítélteknek a története, ezeknek a koholt vádak alapján született ítéleteknek a kutatása. Ez részben megtörtént már, de valószínűsíthetően ezres nagyságrendű azoknak a száma, akiknek a dossziéja még érintetlen. Ezekhez az iratokhoz pedig a hozzáférhetőség rettenetesen nehéz. A kutatás sem egyszerű, hiszen nem tematikailag vannak a dossziék, hanem személyre szólóan. Minden személyről, akit elítéltek, adott paragrafus alapján, konkrétan tudni kell a nevét (oroszul vagy ukránul is) és a születési dátumát. Ez merőben megnehezíti a kutatást.
Mik a további kutatási céljaid?
Egyrészt a Málenkij robot kárpátaljai vonatkozásait szeretném még jobban árnyalni. Dolgozni azzal a névjegyzékkel, az 1945-ben összeállított listával, amelyet sikerült fellelni a kárpátaljai deportáltakra vonatkozóan. Ez több mint 28 000 nevet tartalmaz, sikerült bevinni Excel táblázatba, és innentől kezdve lehetőségünk van arra, hogy különböző szűrések segítségével különböző jellegzetességeket vizsgáljunk, akár régión belül is. Erre szeretnék most fókuszálni. Ha távlati célokról beszélünk, akkor pedig mindenképpen szeretném a koncepciós perekben elítéltek történetét is vizsgálni az Állambiztonsági Hivatal Levéltárában.
Szakács János
*****
Az interjú a Járom Kulturális Egyesület jóvoltából készült. Az „Egy sötét folt az Észak-Alföld történelmében: Gulág” c. programsorozat keretében a Málenkij robot – A kárpátaljai magyarok 1944-es deportálása c. kiállítás 2017. január 31–2017. február 18. között tekinthető meg a Méliusz Juhász Péter Könyvtár Központi Könyvtárában. (Szerk.)