Azt a tényt, hogy Magyarország az első világháborút követően elveszítette területeinek jelentős részét, a köztudat általában a trianoni békeszerződéshez köti. Valóban, 1918–1919 zűrös forgatagából kikeveredő Magyarország ebben a békeszerződésben fogadta el a párizsi döntőbírák ítéletét. Azonban az elszakított területek már 1920 előtt a szomszédos államok fennhatósága alá kerültek, ezzel együtt megjelentek a magyar kisebbségi közösségek.
Szeptember 10-én lesz száz éve annak, hogy egy Párizs melletti város, Saint-Germain-en-Laye ősi királyi kastélyában az osztrák békeküldöttség aláírta a Szövetséges és Társult Főhatalmakkal, a világháború győzteseivel a második Párizs környéki békét. A békeszerződés szövegéből, különösen a II. fejezet 10–13. cikkei kelthetik fel a kárpátaljai olvasó érdeklődését. Ebben rögzítették: a Kárpátoktól délre lakó rutének területe az újonnan létrejött Csehszlovák Köztársaság kötelékébe kerül autonóm egységként. A békeszerződés még nem nevezte nevén az autonóm területet, ami végül Podkarpatszka Rusz néven vált az első Csehszlovák Köztársaság egyik közigazgatási egységévé, 1938-ig autonóm jogok nélkül. Ezt, a korábbi északkeleti magyar vármegyékből szerveződött, a Kárpátoktól délre elterülő régiót nevezik majd a magyar közbeszédben előbb Ruszinszkónak, később Kárpátaljának, ahol nem csak ruszinok, de magyarok, zsidók, németek is éltek.
Mire az Île-de-France-i városban megszületett a békeszerződés, Kárpátalja területének legnagyobb része már a csehszlovák katonaság megszállása alatt volt. Az első világháború végétől, a 1919 szeptemberéig, az új közigazgatás kiépítésének kezdetéig, a terület történetének eseményekben egyik leggazdagabb éve telt el.
1918 őszén véget ért az első világháború. Az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlott, Magyarországon lezajlott az őszirózsás forradalom, József főherceg, a homo regius Károlyi Mihály grófot, a Magyar Nemzeti Tanács elnökét nevezte ki miniszterelnökké. Ezekre az eseményekre Magyarország északkeleti csücskében is reagáltak. Beregszászban, Bereg vármegye központjában 1918. november 3-án zuhogó esőben tartott népgyűlésen mondták ki a Magyar Nemzeti Tanácshoz való csatlakozást, és a helyi nemzeti tanács létrehozását. Hasonló eseményre került sor Munkácson és Ungváron is. Az Osztrák – Magyar Monarchia széthullásával a nemzetiségek körében megjelentek az elszakadási törekvések, ezalól az északkeleti vármegyék többségi lakosai, a ruszinok sem képeztek kivételt. Körükben több politikai irányzat képviselője is elérkezettnek látta az időt, hogy véleményt nyilvánítson a ruszinlakta területek hovatartozásáról.
Az első ruszin nemzeti tanács a Szepességben jött létre, Ólublón, és a Kárpátoktól keletre épp bontakozó ukrán államiság híve volt. Szintén ukrán irányultságú tanács jött létre Kőrösmezőn, Szolyván és Huszton. Az egyetlen csehszlovák irányultságú ruszin tanács Sáros megye központjában, Eperjesen szerveződött meg. Papp Antal, görögkatolikus püspök kezdeményezésére Ungváron létrejött a Magyarországi Rutének Néptanácsa is, mely a Magyarország kötelékében maradás mellett tett hitet.
Az Északkeleti-Kárpátoktól délre elterülő vármegyék ruszin lakossága mellett az egyesült államokbeli ruszin emigrációnak is befolyása volt a régió sorsára. 1918 nyarán létrejött az Amerikai Ruszinok Néptanácsa, amely egy Gregory Zhatkovich nevű ügyvédet bízott meg a ruszin követelések megfogalmazásával. Zhatkovich fel tudta venni a kapcsolatot Woodrow Wilson elnökkel. A megfogalmazott kívánságok: a ruszinok teljes függetlensége, ha ez nem lehetséges, akkor a területnek valamelyik szomszédos szláv országhoz csatolása autonóm jogállással, ha pedig Magyarország kötelékében marad, akkor is kapjon széles körű autonómiát. Az amerikai elnökkel való októberi találkozót követően Zhatokvichék Philadelphiában tárgyaltak Tomaš Garrigue Masarykkal, mely során a későbbi csehszlovák elnök felajánlotta a ruszin delegációnak a leendő csehszlovák államhoz való csatlakozás lehetőségét, és annak esetén a teljes körű ruszin autonómiát.
Az Amerikai Ruszinok Néptanácsa ezt követően tagja lett a Közép-Európai Demokratikus Szövetségnek, és aláírták Philadelphiában a független közép-európai népek nyilatkozatát. 1918. november 12-én pedig Scranton városában az amerikai ruszinok körében népszavazást rendeztek Szepes, Sáros, Zemplén, Abaúj, Gömör, Borsod, Ung, Ugocsa, Bereg és Máramaros területének hovatartozásáról. A „népszavazáson” résztvevők többsége a Kárpátoktól délre élő ruszinok a függetlenségét tizenöt nappal korábban kikiáltó Csehszlovákiához való csatlakozását tartották a legjobb döntésnek. A scrantoni eredményt Zhatkovich ismertette Masarykkal, illetve Wilson elnökkel és Robert Lensing amerikai külügyminiszterrel. A párizsi békekonferencián a csehszlovák delegáció ezzel az eredménnyel is érvelt a régió Csehszlovákiához való csatolása mellett.
Mindeközben a Magyar Népköztársaság kormányának is voltak elképzelései az északkeleti vármegyék sorsát illetően. A Károlyi-kormány tárcanélküli miniszteri pozícióban bízta meg Jászi Oszkárt, az ismert társadalomtudóst, a nemzetiségi kérdés szakértőjét a magyarországi nemzetiségek önrendelkezésének előkészítésével. Az újonnan létrejött magyar kormánynak különösen fontos volt a nemzetiségekkel való mielőbbi megegyezés, mivel pacifista külpolitikáját az antant jóindulatának elnyerésére kívánta alapozni. Azonban a háború négy évétől elcsigázott, összeomlóban lévő országban kevés esély mutatkozott az autonómiatervek véghezvitelére. A románok és a szlovákok is elkötelezettek voltak az elszakadás mellett, Jászi tárgyalásai sikertelenek lettek. 1918 novemberének és decemberének fordulóján abban bíztak, hogy legalább a ruszinokkal sikerül megegyezésre jutni. A különböző irányultságú ruszin szervezetekkel történt egyeztetés után 1918. december 21-én kihirdették a X. Néptörvényt, mely előírta Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros ruszinok lakta területén Ruszka Krajna autonóm tartomány létrehozását. A törvény gyakorlati megvalósítása fölött két eltérő habitusú személy bábáskodott: Szabó Simon, a tudós, minisztériumi hivatalnok, ruszka krajnai miniszterként, és a kalandos életű extrovertált rahói ügyvéd Stefán Ágoston, mint Ruszka Krajna munkácsi kormányzója.
Mire megkezdődött a ruszin autonóm terület felállításának kísérlete, addigra Prágában már biztosra vették, hogy Kárpátalja hozzájuk tartozik majd. A békekonferencia még meg sem nyílt, Masaryk csehszlovák elnök már újévi beszédében bejelentette, hogy a ruszinok csatlakoznak a csehszlovák államhoz. A decemberben kijelölt demarkációs vonalnak megfelelően az antant-irányítás alatt lévő csehszlovák hadsereg január 12-én már megszállta Ungvárt és környékét. Máramaros vármegyében a román hadsereg nyomult előre. A Verhovián teljes volt a káosz. A háborúból hazatért katonák csak Bereg vármegyében huszonnégy jegyzőt elűztek, mindennapossá váltak az önkényes földfoglalások, rablások, útonállások. A lakosság a háborús veszteségekkel, majd spanyolnáthával, később tífusszal küzdött. Kőrösmezőn a helyi ruszinok kikiáltották a Hucul Köztársaságot, mely szoros kapcsolatot ápolt a Galíciában éledező nyugat-ukrán államisággal. Térfoglalási próbálkozásukat galíciai ukrán fegyveres alakulatok segítették. Sokat elárul a helyzetről, hogy előrenyomulásukat nem a magyar karhatalom, hanem a román hadsereg állította meg Máramarosban. Az Ukrán Galíciai Hadsereg egy páncélvonata különösebb ellenállás nélkül egészen az Ung megyei Csapig eljutott, Munkácson még egy ukrán lobogó kitűzésére is volt idejük. A ruszin önrendelkezés megvalósítására ilyen körülmények között nem volt esély.
1919. március 21-én Károlyi Mihály kísérlete véget ért. A Magyar Tanácsköztársaság létrejötte magával vonta szomszédos államok hadseregeinek további előrenyomulását. 1919 áprilisában előbb a román, majd csehszlovák hadsereg is megkezdte a későbbi Kárpátalja elfoglalását, Munkács és Beregszász között húzódott a két hadsereg közötti határvonal, ezzel a magyar fennhatóság megszűnt a térségben. A helyi lakosság a megszálló katonákkal szemben igyekezett békésen viselkedni, alkalmazkodni a helyzethez. Az egyik tavaszi napon a csehszlovák megszállás alatt lévő Munkácsról Kozma György – a későbbi kormányzói biztos, Kozma Miklós testvére – a román megszállás alatt lévő Beregszászba utazott gépkocsival. Útjáról a következőket írta: „A munkács–beregszászi állami úton nagy forgalom volt s feltűnő sok lakodalmas menettel találkoztunk. Háború, forradalom, megszállás, együttvéve sem sokat változtat az élet lényegén.” Az 1919-es katonai megszállásának Kárpátalján egyetlen ismert végzetes kimenetelű konfliktusa volt, amikor a csehszlovák légionáriusok Ungváron egy szóváltást követően megölték Pós Alajos újságírót. A háborúban és azt követő politikai és gazdasági zűrzavarban kimerült lakosság nem kívánt ellenállni. A községi hivatalnokok jelentős része az év végig a helyén maradt, feladataikat a kialakult helyzethez alkalmazkodva igyekeztek ellátni. A kárpátaljai magyar közösség tagjai remélték, hogy a csehszlovák fennhatóság ideiglenes lesz, azonban az 1919 őszére állandósulni látszott. Időt vett igénybe, annak a tudatosítása, hogy az új határok valóban létrejönnek. Tamás Mihály a Két part közt fut a víz című regényében erről a jelenségről így írt: „A kábulat már engedni kezdett, az emberek hideg szemmel kezdték nézni az eseményeket, de senki se hitte, hogy az állapot állandó maradjon: mindenki valami megváltó csodát várt.
A párizsi békekonferencián 1919 nyarán, egy évvel a trianoni béke aláírása előtt, jóváhagyták a véglegesnek szánt csehszlovák–magyar országhatárt. Bár a csehszlovák békedelegáció érvelésében mind az amerikai ruszinok „népszavazásának” eredményére, mind a ruszinok, csehek és szlovákok szláv testvériségére apellált, a döntésben a legjelentősebb súlya a terület stratégiai értékének volt, hisz Podkarpatszka Rusz létrehozásával megteremtették a vasúti összeköttetést Csehszlovákia és Románia között. Kárpátalja területét az ezt követő bő egy évben a csehszlovák hadsereg teljesen birtokba vette. A katonai közigazgatással párhuzamosan a saint-germaini béke aláírásától kezdve megkezdődött a polgári közigazgatás kiépítése is. Az új régió régi lakosai a településeken kiragasztott plakátokról értesülhettek arról, mi történt Párizsban. 1919 őszén Beregben, ami ekkor már nem megye, hanem zsupa volt, a következő szöveggel ismerkedhettek a magyar lakosok: „A határok Magyarországgal szemben úgy vannak megállapítva, hogy egész Bereg vármegye, továbbá Ugocsa, Máramaros egy része is beleesnek a Csehszlovák Köztársaság területébe. E területeken a Csehszlovák Köztársaság hátrányára semmi körülmények között változtatva nem lesz.” Ez közel húsz évig igaz is volt.
Dr. Szakál Imre,
történész, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanára, tudományos
munkatársa