Emlékmenet Munkácstól Szolyváig – Ukrajnában máig nem rehabilitálták a halálba hajszolt magyarokat és németeket

 

A kárpátaljai magyar férfiak szovjetek általi deportálásának 70. évfordulóján – akárcsak tíz évvel korábban –, 27 kilométeres emlékmenetet szervezett a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség Munkács belvárosától Szolyváig, az egykori gyűjtőtábor tömegsírjai felett kialakított emlékparkig. A szervezők és a résztvevők ezzel tisztelegtek a kárpátaljai magyarság vészkorszakában deportált és elpusztított magyar és német férfiak emléke előtt.

 

Munkácson, november 22-én a Rákóczi-kastélynál közel 500-an gyűltek össze, fiatalok, középkorúak és idősebbek egyaránt, hogy közösen emlékezzenek, és másokat is emlékeztessenek a kárpátaljai magyarság történetének legnagyobb tragédiájára. Hetven éve annak, hogy a Kárpátalját megszálló szovjet hatóságok becsapták és kényszermunkatáborokba terelték vidékünkről a magyar és német férfiakat. Szinte nincs is olyan magyar család Kárpátalján, akit közvetlenül ne érintett volna ez a tragédia.

 

 

A gyülekezőhelyen álldogálók kezében tábla, rajta egy településnév és egy szám. Az elhurcolt és soha vissza nem tért áldozatok száma: Nagydobrony 145, Csongor 102, Visk 97, Szalóka 58, több mint száz tábla, és sok-sok áldozat.

Szombaton kilenc órakor a zsúfolt belvároson keresztül indult el a tömeg rendőrségi felvezetéssel, nem kis feltűnést keltve. Elől gyászszalagos magyar és ukrán zászlókkal haladtak a fiatalok, utánuk egy hatalmas fekete zászló, majd a sok-sok településnév és szám, és véget nem érő tömeg. Mi ellen tüntetnek ezek? – kérdezgették egymástól a járdán álló bámészkodók. A kereszteződésekben többször is pirosról zöldre váltott a lámpa, amíg átvonult a négyes sorokba rendeződött 500 ember. A megbénított forgalomban álló autósok meglepően békésen álltak és vártak, akadt aki letekerte az ablakot és megkérdezte a menetben haladókat, hogy mi ellen tiltakoznak. Egy férfi elmagyarázta neki, hogy a 70 évvel ezelőtt a szovjetek által halálba hajszolt kárpátaljai magyar férfiakra emlékezünk, erre csak annyit mondott: „molocö”.

 

 

Az emlékmenetet szervező KMKSZ elnöke, Brenzovics László parlamenti képviselő is végiggyalogolta a távot, tudósítónk kérdésére válaszolva elmondta: „A kárpátaljai magyarság legnagyobb tragédiája hetven évvel ezelőtt volt, amikor közösségünket megtizedelték. A férfiak különböző táborokban, többek között Szolyván lelték halálukat. A tragédiát még súlyosabbá tette, hogy évtizedekig nem lehetett róla beszélni. 1989-ben, amikor a KMKSZ létrejött, akkor elementáris erővel tört fel mindenkiből, hogy erről beszéljünk, és temessük el végre eltitkolt halottainkat. Ennek következtében önerőből minden magyar községben emlékművet állítottak az elhurcoltaknak, amelyekre fel van vésve a nevük, és a KMKSZ létrehozta a Szolyvai Emlékparkot, melynek siratófalán rajta vannak azoknak a nevei, akikről biztosan tudjuk, hogy ott pusztultak a sztálini lágerekben. Tíz év után most másodszor van emlékmenet. Nagyon fontosnak tartom, mert aki itt van, megtapasztalhatja, hogy mennyit kellett egy nap gyalogolniuk őseinknek a szolyvai gyűjtőlágerig, illetve azokon a helyeken, ahol keresztülhaladunk, valamint a sajtón keresztül felhívjuk a figyelmet, hogy milyen igazságtalanság történt Kárpátalja magyar és német lakosságával.

 

 

A rehabilitációt megyei szinten már sikerült rendeznünk, hisz a megyei tanács nagy többséggel rehabilitálta az elhurcoltakat. Sajnos országos szinten nem, bár sok próbálkozás történt a korábbi parlamenti képviselők részéről. Újra fel fogjuk vetni ezt a kérdést. Nemes gesztus lenne a megbékélés érdekében, ha elismernék végre, hogy az 1944-ben deportált magyaroknak és németeknek nem volt bűnük” – hangsúlyozta Brenzovics László.

„Az én nagyapámat is ezen az úton hajtották 1944. november 18-án, úgy gondoltam, hogy nekem is végig kell mennem. Tíz évvel ezelőtt is végiggyalogoltuk, akkor is öten voltunk Csongorról mint ma, de akkor még a 71 éves apám is itt ment mellettem, ő is úgy gondolta, hogy itt a helye. A nagyapámról csak annyit tudunk, hogy a boriszovi zöld lágerben halt meg 1945 márciusában”– mondta a csongori Nagy Sándor.

A viski Czébely József szerint az egykori koronavárosból nem jöttek sokan, számára megtisztelő, hogy annyi sok embert képviselhet. „Az lett volna a jó, ha legalább annyian el tudtunk volna jönni, mint ahány elhurcoltunk volt.”

„Helmecen minden év utolsó vasárnapján emlékezünk a temetőkertben a sztálinizmus és a II. világháború áldozataira. Meg kell emlékezzünk azokról az emberekről, akiket a fagyos, hideg, havasesőben elhurcoltak családjuktól, éhen, szomjan. Azok kibírták, mi nem bírjuk ki ezt a kis utat melegen felöltözködve, nyugodt, kényelmes körülmények között? És még a havaseső sem esik, nagyon szép idő van” – mondta el Gortvay Gizella, a KMKSZ Korláthelmeci Alapszervezetének elnöke.

 

 

Tíz évvel ezelőtt is megtette a 27 kilométeres távot az eszenyi születésű Kovácsné Matyi Erzsébet, aki kijelentette: „Nagyon fontos ez számomra. Mert gyerekkoromban mindenem megvolt, csak a nagyapáim ölelése hiányzott. Csak úgy tudok rendet csinálni magamban, a lelkemben, hogy még egyszer elgyalogolok, és ha úgy adja az én mennyei atyám, akkor még egyszer vállalom a gyaloglást.”

A palágykomoróci Balázs Gyula és az ungvári Gyöngyösi Tibor történész szeretne lenni, őket minden érdekli, ami vidékünk múltjával kapcsolatos, ezért vettek részt az emlékmenetben, illetve Tibor dédnagyapja is a sztálinizmus áldozata lett, ez is motiválta, hogy a menetben legyen.

A szalókai Bacskai Adrienn Debrecenben egyetemista, elmondta: „Tíz évvel ezelőtt, amikor először volt rá lehetőség, nagyon szerettem volna részt venni ezen az emlékmeneten, de szüleim szerint akkor még kicsi voltam. Most azonban, amikor hallottam az idei emlékmenetről, haza jöttem, mert dédnagyapám nem jött haza a táborból. Úgy gondolom, ezzel méltóan emlékezem rá.”

 

 

A menetben gyalogló Gulácsy Géza, a KMKSZ alelnöke félútnál munkatársunknak a következőket mondta: „Úgy érzem, jól sikerült a szervezés, meg tudtuk mozgatni a kárpátaljai magyar lakosság jelentős részét. Közel ötszázan gyalogolunk és számomra különösen örvendetes, hogy sok a fiatal közöttünk. Hiszen mi még most végigmegyünk, de nem biztos, hogy tíz év múlva is végig tudunk menni, de a zászlót tovább kell vinni majd.”

A menet elején a fekete zászlót Szteblák Dávid, a Karácsfalvai Sztojka Sándor Görögkatolikus Líceum diákja vitte, aki elmondta: „Sok magyart vittek el hetven évvel ezelőtt ezen a napon, közöttük nekem is több rokonomat. Rájuk emlékezem most ezzel, hogy részt veszek az emlékmenetben.”

Túl az emlékmenet kétharmadán, átkelve a Latorca hídján, Kishídvég (Paszika) határában meleg ebéddel és teával várták a résztvevőket a nagydobronyi gyermekotthon és a holland Dorcas segélyszervezet szürtei munkatársai. A Katkó László és Valkócz Tamás által főzött bográcsgulyás mindenkinek erőt adott a maradék kb. 10 kilométerhez. A bográcsgulyást megkóstolta az emlékmenethez rövid időre csatlakozó Schiffer András magyarországi parlamenti képviselő is, a Lehet Más a Politika egyik alapítója, a párt társelnöke, aki elmondta: „Mi már megkezdtük a megemlékezést délelőtt Szolyván az emlékparkbizottság ünnepségén, és most ellátogattunk a KMKSZ megemlékezésére is.”

Korát meghazudtoló sebességgel haladt a menet elején a Sárosorosziból jött 74 éves Gyurkó Árpád, aki elmondta: „Apám is megjárta, sajnos, de ő hazajött ’46-ban. Bár csak négyéves voltam, de emlékszem olyan emberekre, akik nem jöttek vissza. Itt voltam tíz évvel ezelőtt is, akkor még itt gyalogolt velünk szegény Petykó Ágnes is, a rádiós.”

A menethez a Szolyva előtti Dracsinón csatlakoztak az aknaszlatinai kerékpárosok, akik a bányásztelepülésről elhurcolt magyar férfiak útvonalát követve még csütörtökön elindultak, minden érintett magyarok lakta településen megkoszorúzták a sztálinizmus áldozatainak emlékművét, mondta el tudósítónknak a kerékpáros csapatot vezető Takár Károly nyugalmazott bányász.

A tömegben gyalogolt Csallóközi Zoltán, Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes kabinetfőnöke is, aki szerint: „Azokra a bűnökre való emlékezés, amikről nem beszélhettünk a kommunizmus idején, az nekünk, kései utódoknak fontos most azért, hogy a fiatalok tudjanak róla. Nagyon szép dolog, hogy ennyi fiatal van itt, akik tudják, hogy mi történt, és érdeklődnek eziránt. Ez szerintem mindegyikünk kötelessége.

Köteles László, a Csemadok általános alelnöke vitte a Felvidék feliratú táblát, rajta a 16 000-es szám. Ennyien estek áldozatul a mai Szlovákia területéről? – kérdeztük tőle: „Különböző becslések vannak, most próbáljuk visszamenőlegesen beazonosítani az áldozatok számát. Az áldozatul esett németek számát a mai napig senki nem kutatta. A magyar áldozatok kapcsán a 16 ezres szám az, amit reálisnak tartunk. A felvidéki Bodrogközből és Ung-vidékről ugyancsak Szolyvára vitték a magyar férfiakat, ők is ott vannak eltemetve. Nekem meggyőződésem, hogy amikor a kárpátaljaiak emlékeznek, nekünk ugyanúgy kötelességünk velük emlékezni, és lehetőség szerint a következő generációkba átpalántálni ezt a felelősségtudatot.”

 

 

Már besötétedett, amikor a szolyvai siratófalhoz értek az emlékmenet résztvevői, ahol a himnuszok eléneklése után elsőként Potápi Árpád János, Magyarország Miniszterelnökségének nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára köszöntötte a résztvevőket Radnóti Miklós fogolytáborban íródott verssoraival. Hangsúlyozta: „A szolyvai zarándokhely áldozatai méltók arra, hogy a fasizmus bélyegét lemossák róluk. Együtt várjuk, hogy ez megtörténjen…Tisztelt emlékezők! Kedves nemzettársaim! A hely, ahová emlékezni jöttünk, ahol tizenhatezer magyar és német áldozat nyugszik, a mai nehéz időkben is emberségre hív mindnyájunkat. Az áldozatok arra figyelmeztetnek, hogy az erőszak útja járhatatlan. Azt hagyták nekünk örökül, hogy még a szögesdrótkerítések között is szív és lélek az ember, és hittel minden legyőzhető.”

 

 

Brenzovics László parlamenti képviselő, a KMKSZ elnöke hangsúlyozta, hogy számon tartjuk azokat az embereket, akik hetven évvel ezelőtt ártatlanul áldozatul estek a sztálini terrornak. „Mi ezt nem felejtjük el soha, és remélhetőleg mindig lesznek emberek, akik ezt az utat meg fogják tenni, és fenntartják a szolyvai emlékparkot.” Brenzovics kifejtette: a közös menetelés és emlékeztetés célja az, hogy vidékünkön egy nép kollektív bűnössé nyilvánítása soha többé ne ismétlődhessen meg.

 

 

Zán Fábián Sándor, a Kárpátaljai Református Egyházkerület püspöke és Levcsenkó Róbert görögkatolikus paróchus kérte végül Isten áldását a sokat szenvedett kárpátaljai magyar népre. Majd a szónokok, továbbá Keskeny Ernő kijevi magyar nagykövet, Szalipszki Endre beregszászi magyar főkonzul és sokan mások is elhelyezték az emlékművön a megemlékezés koszorúit és virágait. Az emlékmenet résztvevői igyekeztek megkeresni a márványtáblákon hozzátartozóik nevét. A Szózat eléneklését követően pedig az emlékezők fáradtan, de lélekben megerősödve indultak haza.

 

Badó Zsolt


Forrás: Kárpátalja online hetilap, 2014. november 27., 06:30, 724. szám

 

 

Comments

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük