Korabeli cseh nyelvű rövidhír Ungvár megszállásáról. Venkov, 1919. január 13.

Egy új világ első hónapjai. A csehszlovák katonai megszállás Kárpátalján

1919. január 12-én vasárnap délután dr. Szőke Andor Ungvár főorvosa egy autóban bóbiskolt, amely Szobráncról Ungvárra vitte. Szőke doktor előkelő társaságban utazott: Berzeviczy István Ungvár polgármestere és Bánóczy Béla Ung vármegye főjegyzője voltak az utastársai. Az ungvári főorvosra ezúttal nem gyógyítóként volt szükség, hanem olasz tudását vették igénybe. Tolmács minőségében látogatott Szobráncra, ahol Ungvár város küldöttégének tagjaként Amadeo Ciaffi olasz ezredessel találkoztak, aki egy nagyjából 1200 főből álló csehszlovák légió élén érkezett az Ung megyei városba. A megbeszélés tárgya Ungvár csehszlovák megszállása volt. Az ungvári küldöttség egyenesen a vármegyeházához hajtott, ahová nemsokára egy bérkocsin az olasz ezredes is megérkezett. A korabeli sajtóhírek szerint a nézelődőkre igen jó benyomást tett az olasz katona megjelenése és modora, a hamarosan megérkező olasz egyenruhás csehszlovák legionáriusok is inkább az ungváriak számára érthetetlen nyelven énekelt indulók, és a tollas kalapjaik miatt voltak érdekesek. Így kezdődött a későbbi Kárpátalja területének csehszlovák katonai megszállása, amely az 1919 szeptemberében a saint-germain-en-laye-i békeszerződéssel vált hivatalossá, s megkezdődött az új polgári igazgatás megszilárdulása. Máramaros vármegye egy részén román csapatok állomásoztak még 1920 nyaráig, a trianoni békeszerződés aláírásáig. Az követően az új állam Kárpátalja teljes területére kiterjesztette szuverenitását.

A csehszlovák fennhatóság kezdetének a fentiekben leírtaktól eltérő jeleneteit is ismerjük. A legmegrázóbb kétségtelenül az Ungváron 1919. március 7-én történt tragikus esemény, amikor is egy szóváltást követően Pós Alajos újságírót a csehszlovák katonaság a nyílt utcán megölte. Egy hasonlóan ismert kárpátaljai epizódját az államfordulatnak Pálóczi Horváth Lajos örökítette meg Két világ határán című regényében. A beregszászi (a regényben porogjászi) megyeházán összegyűlt polgárok miután megtudták, hogy immáron Csehszlovákiához tartoznak, könnyek közepette énekelték el a magyar himnuszt, amit a bejelentést tevő francia tábornok vigyázzállásban hallgatott végig. Mint a levéltári forrásokból tudjuk, az eset valóban megtörtént. Hennoque tábornok beregszászi látogatását nemcsak a himnuszénekléssel zavarták meg, de a vármegyeházára kitűzött magyar zászlóval is. A város helyettes polgármesterének a katonai hatóságok előtt kellett felelnie a szimbolikus rendbontásért. Marina Gyula, az Egyesült Államokba emigrált görögkatolikus kanonok pedig visszaemlékezéseiben arról számolt be, hogy Lonka község görögkatolikus ruszinjai egy vasárnap arra lettek figyelmesek, hogy míg ők Csehszlovákiában ébredtek, addig templomuk a Tisza túloldalán Romániához került. A nemzetközi egyezményekre fittyet hányó lonkaiak a folyóba dobták a Tisza hídján ácsolt ideiglenes határkaput, amivel – egy vasárnapi liturgia erejéig – rést ütöttek a versailles-i békerendszer építményén.

A Nagy Háborút követően a későbbi Kárpátalja területére többen is igényt tartottak. Természetesen Magyarország szerette volna megtartani északkeleti vármegyéit, rajta kívül Csehszlovákia, Románia és a bontakozó ukrán államiság is igényt formált a terület egy részére vagy egészére. Sőt, a párizsi békekonferencián még Lengyelország is felmerült mint lehetséges új birtokos. A terület lakói a tervek nagy részéről alig tudtak valamit, vagy teljesen ismeretlenek voltak előttük. 1918–1919 fordulóján a mindennapokat a központi államhatalom megroppanása, visszahúzódása jellemezte. Ugyanakkor a Magyarország peremvidékein egyre inkább elhatalmasodó zűrzavar, a rossz közellátás és közbiztonság, a járványos betegségek a helyi struktúrák fokozott felelősségvállalását kívánták. Az egyházak, a vármegyei és városi hivatalnokok, a Magyar Népköztársaság idején a nemzeti tanácsok, majd a Tanácsköztársaság idején a direktóriumok igyekeztek felülkerekedni a kialakult helyzeten. Ebben egyeseket a közösség iránti felelősségérzet, másokat a haszonszerzés vagy egyéb személyes indítékok motiváltak, esetleg mindezek változó arányú elegye. A lényeg, hogy igyekeztek valamilyen módon kitölteni az egyre kevésbé jelenlévő államhatalom helyén tátongó űrt. Változó sikerrel. Beszédes példa a lokális hatalom működésére Beregszász város közraktárának esete. Az 1919 nyarán a várost átvevő csehszlovák katonaság vizsgálatot indított, hogy kiderítsék, minek a következtében fogytak el teljesen a város tartalékai. Mint kiderült, előbb a beregszászi direktórium hasznosította a nehezebb időkre felhalmozott javakat, aztán a román katonaság biztosította belőle utánpótlását. A maradékot a beregszászi polgárok hordták szét. Az új államszervezet megjelenése a katonai térfoglalásokkal kezdődött. A román és a csehszlovák hadsereg fellépése a Magyar Tanácsköztársaság ellen, majd a fokozatosan kiteljesedő csehszlovák katonai fennhatóság egészen új helyzettel szembesítette a magyar közösséget. A magyarok reakcióját két dolog biztosan befolyásolta. Az egyik a már említett közigazgatási káosz megtapasztalása volt. A csehszlovák berendezkedés konszolidációt is hozott, mind gazdasági, mind politikai értelemben. A közellátás és a közrend biztosítása kétségtelenül hozzájárult ahhoz, hogy alapvetően békésen fogadták a kárpátaljai magyarok a hatalomátvételt. A másik tényező pedig a történészek véleménye és az eseményeket megélők tanúbizonysága szerint is az volt, hogy a helyi magyar közösség tagjai nem hitték, hogy a megszállás, és ezzel a magyar államtól való elszakítottság állapota állandó maradhat.

A csehszlovák hadsereg által megszállt területeken a városparancsnokságok hirdetmények útján tájékoztatták a lakosságot arról, hogy „katonai diktatúra” lépett életbe. A helyükön megmaradt hivatalnokoktól szóbeli esküt kértek arról, hogy feladataikat továbbra is ellátják. A megszállást követően a városi és községi elöljáróság, a települések hivatalnokainak jelentős része az év végig a helyén maradt, feladataikat a kialakult helyzethez alkalmazkodva igyekeztek ellátni. Nagy Ernő, korábbi alsóvereckei főszolgabíró, a megszállás idején Bereg megye alispánhelyettese 1922-es elmondása szerint akkor, 1919 nyarán a katonai parancsnok előtt szóban volt szükséges megfogadni azt, hogy a tisztviselők hivatalaikat nem hagyják el, és a rendet fenntartják: „Az általános hangulat az volt, hogy mindenki maradjon a helyén, […] nehogy a megüresedő helyekre idegenek kerüljenek.” A katonai megszállással párhuzamosan elkezdődött a polgári közigazgatás átszervezése is. 1919 nyarán a vármegyék helyén zsupákat hoztak létre, amelyek élére zsupánok kerülte. Jellemző volt, hogy magyar fennhatóság alatt szerepet vállalt személyek közreműködtek a csehszlovák polgári közigazgatás kiépítésében. Például a beregi zsupa első zsupánja Kaminszki József lett, aki korábban Szabó Oreszt Ruszka Krajna-i miniszter titkáraként, a tanácsköztársaság időszakában pedig Ruszka Krajna politikai megbízottjaként működött. Ungváron más volt a helyzet, oda a megszállást követően egy szlovák nemzetiségű hivatalnokot, Ladislav Moyšt nevezte ki zsupánnak Vavro Šrobár szlovák teljhatalmú miniszter. A települési közigazgatásban jelentős személyi változások nem álltak be 1919 júliusa és decembere között. A közigazgatás működtetése a csehszlovák polgári igazgatás kiépüléséig a korábbi tisztviselő gárdára hárult, 1919. december 1-ig a Magyar Királyság törvényeinek megfelelően.

Kárpátalja településeinek utcáin szinte heti rendszerességgel jelentek meg tucatjával azok a plakátok, amelyek útján a katonai parancsnokságok tájékoztatni kívánták a lakosságot megváltozott helyzetükről. A megszállást követően leghamarabb a határellenőrzésről szóló rendelettel szembesülhettek a lakosok. A gyakorlat az volt, hogy a csehszlovák haderő által megszállt területek, illetve a magyar fennhatóság alatt megmaradt területek között egy semleges zónát alakítottak ki. A zóna mentén ellenőrző pontokat állítottak fel, ahol a megszálló katonaság végezte a határellenőrzést. Az ellenőrző pontok felállításáig azonban a hivatalos katonai és diplomáciai kiküldetésben utazókon kívül másnak nem volt szabad átlépnie a határt. Miután az ellenőrző pontok felállítása megtörtént, utazási engedély megszerzésével lehetett közlekedni. Ezt az érintettek a községi elöljáróktól igényelhették, amelyet a helyi katonai parancsnokság hitelesített, és megszabta az érvényességi idejét. A megszállt területre érkezőknek fel kellett keresniük a városi vagy községi tanács illetékes hivatalát, ahol szintén kaptak utazási engedélyt, amellyel visszatérve átléphették a határt. Értelemszerűen többen voltak, akik munkájukból, hivatalukból kifolyólag napi rendszerességgel mozogtak a megszállt és a semleges területek között, számukra állandó igazolványt adtak ki. A határellenőrzés nem csupán a személyek mozgását szabályozta, hanem az áruk és személyes tárgyak szállítását is. Az áruszállításra vonatkozó kérelmeket a legközelebbi katonai parancsnokság engedélyezhette, de tilos volt például a levelek és újságok szállítása a határvonalon keresztül. Utóbbiakat elkobozták, és a hadosztály parancsnokához továbbították. Természetesen nem volt egyszerű egyik napról a másikra határrezsimet bevezetni olyan területen, ahol korábban országhatár nem húzódott. 1919–1920-ban a hatóságok gyakran jelentették, hogy útlevél nélkül, iratok nélkül járnak át a határokon.

A katonaság és a katonai csendőrség nem csupán a megszállt területek határellenőrzéséért volt felelős. A fennhatóságuk alatt lévő területek rendfenntartását is igyekeztek a kezükbe venni. Több ízben is felszólították a lakosságot az engedély nélkül tartott fegyverek beszolgáltatására. Több esetben került sor ezzel kapcsolatos házkutatásokra. Ahol a lakosság esetleg nem működött együtt, vagy a katonaság munkáját megnehezítő szabotázsakciókra került sor, ott a csehszlovák hadsereg büntető jelleggel internálásokat, sorshúzás alapján történő rövid túszszedéseket foganatosított. Rendeletben helyezték kilátásba a bolsevik eszmék terjesztésében részt vevő személyek felkutatását és letartóztatását, s mivel a rendelet visszaható erővel bírt, ez vonatkozott azokra a személyekre, akik valamilyen módon segítették a tanácshatalom kiépítését és működését Beregszászban. A terület katonai parancsnoksága ezzel együtt kommunikációjában biztosította a lakosságot a megszállás jogos voltáról, arról, hogy a terület lakóit az új köztársasághoz a „szláv vér kötelékei” fűzik. Továbbá, hogy a katonai „csapatok a nép akaratára jöttek ide, mint barátok és kívánatos, hogy annak tekintessenek”.

Árky Ákos egykori katonatiszt, az első világháború után formálódott kárpátaljai magyar ellenzéki politikai elit egyik prominense, a csehszlovák katonai megszállás hónapjait „pacifikáló megszállásnak” nevezte, a polgári közigazgatás megszilárdulását követő folyamatot viszont „hódításnak”. Az, hogy az 1919. szeptember 10-én aláírt saint-germain-en -laye-i béke után megszilárdult csehszlovák polgári közigazgatás működése és a katonai megszállás között milyen különbségek voltak, azt hangzatos kijelentésekből nehéz jellemezni. Az viszont tény, hogy a kárpátaljai magyarságnak 1919 szeptembere után egyre kevesebb illúziója lehetett.

Szakál Imre
történész, tanár, tudományos munkatárs
II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola
Az írás a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Lehoczky Tivadar Társadalomtudományi Kutatóközpontja által indított
A százéves Kárpátalja című cikksorozat hatodik része