Molnár D. Erzsébet, a Rákóczi-főiskola tanárának, a Lehoczky Tivadar Intézet kutatójának előadás szövege, amely november 8-án hangzott el a magyar Országházban, a sztálini terror kárpátaljai magyar áldozatainak tiszteletére rendezett emlékülésen-megemlékezésen.
1944 végén, a hadi események végeztével, a front továbbvonulásával és a fegyverek elhallgatásával a Kárpát-medencei magyarság és a régióban élő német nemzetiség számára nem a béke és a nyugalom időszaka következett, hanem további, még keményebb megpróbáltatásokkal kellett szembenézniük. „A történelmet a győztesek írják” – tartja a mondás, s ebben az esetben a „történelmet író” győztes Szovjetunió a kollektív bűnösség kreált elve alapján bűnös nemzetnek nyilvánította az összmagyar és német nemzetet. Ennek fényében, ami számukra következett a vesztes világháború záróakkordjaként, az nem volt más, mint deportálások, kényszermunka, málenkij robot.
Sztálinnak és a szovjet vezetésnek a magyar nemzet megbüntetésére vonatkozó szándéka már 1943-ban nyilvánvalóvá vált, amikor Molotov külügyi népbiztos a következőket írta A.C. Kerrhez, a moszkvai brit nagykövethez: A szovjet kormány úgy véli, hogy azért a fegyveres segítségért, melyet Magyarország Németországnak nyújtott, a felelősséget nemcsak a magyar kormánynak kell viselnie, hanem kisebb vagy nagyobb mértékben a magyar népnek is.
A kárpátaljai magyarságnak ekkor kezdődött meg a második kisebbségi korszaka, és a terület nem csupán szovjet befolyási zóna lett, hanem közvetlenül a Szovjetunió kötelékébe került. 1944 szeptemberének végén, októberének elején jelennek meg a szovjet csapatok (a 4. Ukrán Front) a területen, és ezzel megkezdődik a szovjet rendszer kiépítése a térségben. A szovjetizálás folyamatában a régió magyarsága számára a legtragikusabb intézkedés kétségtelenül a málenkij robot volt.
1944. november 12-én ülésezett a Kárpátalját megszálló 4. Ukrán Front Katonai Tanácsa, mely a szigorúan titkos 0036. sz. parancsa alapján elrendelte: „Össze kell írni mindazokat a 18-50 éves korú német és magyar nemzetiségű hadköteles személyeket, akik a területen élnek…”!
1944. november 13-án megjelent a „Városparancsnokság második számú parancsa” feliratú falragasz, amely jelentkezésre szólította fel a magyar és német nemzetiségű, 18-50 év közötti férfilakosságot.
A jelentkezés utolsó napjául november 16-át jelölték meg. Ezután megkezdődött a toborzás, amely különböző módszerekkel történt. A legtöbb helyen, községben a kisbíró dobolta ki. A visszaemlékezők szerint a jelentkezésre szólító parancsot minden nap többször is kidobolták, sőt egyes helyeken azt is kihangsúlyozták, hogy ha a kijelölt korhatárok között valaki nem tesz eleget a parancsnak, akkor felkoncolják a családját.
A városparancsnokságon aztán elkezdték szétválogatni az embereket: akik ruszinnak, ukránnak vagy szlováknak vallották magukat – mivel a nemzetiséget önbevallás útján állapították meg –, és legalább a Miatyánkot el tudták mondani ruszinul vagy szlovákul, azok igazolást kaptak és hazamehettek. Tehát a Kárpátaljáról történő elhurcolások elsődleges okaként mindenképpen az etnikai tisztogatás említhető meg, melyhez a sztálini rezsim számára megfelelő ideológiai alapot szolgáltatott a kollektív bűnösség elve.
A deportálások okait illetően – egész Magyarország területén – nem mindig az etnikai szempontok játszották a fő és egyedüli szerepet. Például a Budapesten és környékén folyt deportálások esetében elsődleges szempont volt a hadifogoly-létszám kiegészítés. Budapest elhúzódó ostroma miatt ugyanis Malinovszkij marsall – félve a megtorlástól – jelentéseiben megnövelte a fővárost védők számát: a 80 ezres valós védősereg helyett 180-200 ezer főről tett jelentést. Az ostrom végeztével pedig a hiányzó hadifogoly-létszámot pótolni kellett, és ő ezt meg is tette a civil lakosok összegyűjtése révén.
Azonban nem hagyható figyelmen kívül a Szovjetunió második világháború utáni munkaerő-szükséglete a romokban heverő birodalom újjáépítése céljából.
Ezen okoknál fogva az akkori Magyarország területéről jóval több mint 200 ezer, 220-250 ezer civil polgári lakos került fogságba.
A kárpátaljai deportáltak létszámát illetően arra a névsorra tudunk hagyatkozni, amely a Kárpátaljai Állami Levéltárban található, és amelyet 1945 júniusában a Kárpátontúli Ukrajna Néptanácsa állított össze abból a célból, hogy felmérjék a területről származó, sztálini lágerekben raboskodók számát. Ez a névsor több mint 24 ezer nevet tartalmaz.
A Kárpátalján összegyűjtött férfilakosság első gyalogos menetoszlopait 1944. november 18-án indították útnak a szolyvai gyűjtő- és elosztótábor felé. Ide kerültek azok a Csonka Beregből származó elhurcoltak is – kb.1700 fő –, akik szintén áldozatául estek a szovjet megtorló rezsimnek.
A szolyvai gyűjtő- és elosztótáborban az embertelen körülmények, az éhezés, a járvány és a hideg következtében a deportáltak között aratott a halál. A szolyvai megpróbáltatások túlélőit kiéheztetve, átfagyva, emberi méltóságukban megalázva továbbhajtották az Uzsoki-hágón keresztül Sztarij Szamborba, ahol bevagonírozva őket megkezdődött a kiszállításuk a Szovjetunió különböző lágereibe, ahonnan nagy részük soha nem tért vissza. Az évekig tartó raboskodás ideje alatt az elhurcoltak családtagjai azt sem tudták, hogy az elhurcolt hozzátartozójuk életben van-e, vagy hogy hol van, csak a legritkább esetben sikerült valamilyen hírt kapniuk róluk.
Kárpátalján ezen kívül több deportálási hullámról is beszélhetünk.
1944 decemberében megjelent a 0060. sz. parancs a német nemzetiségű lakosság internálására vonatkozóan. Ez a parancs a 18-30 év közötti, német nemzetiségű, munkaképes nőkre is vonatkozott.
Közben pedig folyt a kárpátaljai társadalom lefejezése, az értelmiség, a volt tisztségviselők, a történelmi egyházak képviselőinek, a vagyonukból kiforgatott és kulákoknak, mint osztályellenségnek kikiáltott gazdáknak a koholt vádak alapján történő perbe fogása és szintén lágerekbe való küldése.
1947-től pedig az a generáció következett, akik ’44-ben még kiskorúságuk révén megmenekültek a málenkij robottól. 1947-től ezeket a fiatalokat is munkaszolgálatra viszik a Donyec-medencei szénbányákba.
Ezeknek az embereknek annyi volt a bűnük, hogy magyarnak születtek, mégis nagyobb büntetést kaptak, mint a köztörvényesek.
A Szovjetunió fennállásának évtizedeiben tilos volt megemlékezni, vagy akárcsak beszélni a ’44-ben történtekről, hiszen a tabunak számító témák listáján első helyen szerepelt a deportálások története. Ma azonban jogunk van emlékezni, sőt nemcsak jogunk, de kötelességünk is. A mi felelősségünk, hogy a fiatalok megismerjék az akkor történteket, hogy a történelemoktatásban és a közgondolkodásban súlyának megfelelően kezeljék az akkori eseményeket. Mert csak abban az esetben lehet erős nemzettudatról beszélni, ha ismerjük nemzeti történelmünket, s nemzeti történelmünknek ezt a szomorú időszakát is.
Ide kattintva megtekinhető az előadás videofelvétele!
Forrás: Kárpátalja.ma, 2013. november 21.
Comments